If you go on reading this post, you'll find out that it turned out to be something different to any other writing of mine on this blog. So what is this about? I am in love with many peculiar things, and old buildings with handrails are one of them too. I tried to express my adoration through photographing them. Surprisingly, the residents cared the least amount of what I was I doing there. What's more, one of them waved me that I should go on an upper floor.
I planned this blog post to be a narrative approach to the pictures, a little slow down before autumn. No definite introduction, climax or epilogue. A relatively short paragraph on its own, just as it is.
Bruised by the time, buildings were looking at the visitors, while one could see the sadness in their window eyes. Whereas, residents were living their everyday life, with a slow rhythm. The main street was loud with the giggles of people eating out while hiding their emotions behind the menus. Further, the sounds were amplified by some noisy tourists. But otherwise, the yard was silent, making the life of the main street appear to be a distant memory. On the staircases you could only hear the heavy steps of blocked heels, the only sound interrupting the vast silence. The clothesline was full of drying clothes and bawdy underwear, the color of which was faded by the midday sun. At this time of the day, the clothes, hung by clothes clips, were giving shadow to the neighbors of the lower floor. The entrance doors were fling opened, tempting me to look in through the organza curtains, put up against the flies. The rooms reminded me of my grandparents home: kitchen furniture from the Communism, rag carpets, wall hangings and damask tablecloth.
There was no movement in the air, and the residents didn't move either. The timelessness could have been brought forth by muggy summer, that was alleviated by the warm summer breeze, or this was only imagining.
*****
Ez a bejegyzés kicsit más lett, azokat a képeket hoztam el nektek, melyeket még Szebenben készítettem. A főutcán sétálva akadtam rá ezekre az épületekre, már-már minden nyitott kapujú udvarra bemerészkedtem. Ha pedig közeledett egy lakó, próbáltam természetesen viselkedni. De, mint később kiderült, egyáltalán nem nyugtalanították őket a bámészkodók. Mi több, egy idősebb bácsika heves kézmozdulatokkal mutatta nekem, hogy még egy fentebbi emeletre is fel lehet jutni.
Rajongok a gangos házekért, és ezt a szenvedélyem éltem ki közvetetten fényképezésükkel. A kísérő szövegen keresztül a hangulatot szeretném közvetíteni. Bejegyzés egy lazítós nyári délutánhoz, melynek élvezzétek ki minden pillanatát, hiszen hamarosan belépünk az őszbe!
Az időtől mardosott épületek szomorúan néztek vissza a betévedőkre, miközben a lakók vontatott mindennapjaikat élték. A főutca kényelmetlen kövein zsibongva járkáltak fel-alá a külföldiek, egyesek hangosan nevetgéltek a vendéglők ernyőinek árnyékában, míg a menülap mögé rejtették arcuk. De különben, az udvarokra nem hallatszott be annyira a városi élet igazi lármája. A lépcsőházak is élettelenek voltak, csupán a tömbsarkak tompa kopogása törte meg néha a visszhangzó ürességet. Idomtalan lépcsőfokok tekeregtek fel akár a második emeletre is. Az erkélyen, kifeszített szárítókötélre felcsíptetett ruhák és szemérmetlen alsóneműk színé kifakították a déli nap sugarai. Ugyanakkor, ezekben az órákban, az alsó szomszéd elrejtőzhetett a teregetnivalók árnyékába. Az bejárati ajtók tárva-nyitva álltak, s legtöbb helyen mintás organza függönyök voltak odaszögelve az ajtófélfához, a legyek ellen. Néhány helyen elég vékony volt a függöny vagy nem volt ügyelve odahúzva, így bárki beleskelődhetett. Konyhabútorok a kommunista rezsim idejéből, kopott padló rajta rongyszőnyegek, vetett ágyak, konyha asztal damaszt abrosszal és falvédők. Mintha csak a nagyszüleinkhez mentünk volna látogatóba.
Alig mozdult a levegő és alig mozdultak az emberek. Ezt időtlenséget rá lehetett hárítani a fülledt nyárra is, amit csak a meleg szél enyhített egyszer-egyszer, vagy egyáltalán nem.
Ez a bejegyzés kicsit más lett, azokat a képeket hoztam el nektek, melyeket még Szebenben készítettem. A főutcán sétálva akadtam rá ezekre az épületekre, már-már minden nyitott kapujú udvarra bemerészkedtem. Ha pedig közeledett egy lakó, próbáltam természetesen viselkedni. De, mint később kiderült, egyáltalán nem nyugtalanították őket a bámészkodók. Mi több, egy idősebb bácsika heves kézmozdulatokkal mutatta nekem, hogy még egy fentebbi emeletre is fel lehet jutni.
Rajongok a gangos házekért, és ezt a szenvedélyem éltem ki közvetetten fényképezésükkel. A kísérő szövegen keresztül a hangulatot szeretném közvetíteni. Bejegyzés egy lazítós nyári délutánhoz, melynek élvezzétek ki minden pillanatát, hiszen hamarosan belépünk az őszbe!
Az időtől mardosott épületek szomorúan néztek vissza a betévedőkre, miközben a lakók vontatott mindennapjaikat élték. A főutca kényelmetlen kövein zsibongva járkáltak fel-alá a külföldiek, egyesek hangosan nevetgéltek a vendéglők ernyőinek árnyékában, míg a menülap mögé rejtették arcuk. De különben, az udvarokra nem hallatszott be annyira a városi élet igazi lármája. A lépcsőházak is élettelenek voltak, csupán a tömbsarkak tompa kopogása törte meg néha a visszhangzó ürességet. Idomtalan lépcsőfokok tekeregtek fel akár a második emeletre is. Az erkélyen, kifeszített szárítókötélre felcsíptetett ruhák és szemérmetlen alsóneműk színé kifakították a déli nap sugarai. Ugyanakkor, ezekben az órákban, az alsó szomszéd elrejtőzhetett a teregetnivalók árnyékába. Az bejárati ajtók tárva-nyitva álltak, s legtöbb helyen mintás organza függönyök voltak odaszögelve az ajtófélfához, a legyek ellen. Néhány helyen elég vékony volt a függöny vagy nem volt ügyelve odahúzva, így bárki beleskelődhetett. Konyhabútorok a kommunista rezsim idejéből, kopott padló rajta rongyszőnyegek, vetett ágyak, konyha asztal damaszt abrosszal és falvédők. Mintha csak a nagyszüleinkhez mentünk volna látogatóba.
Alig mozdult a levegő és alig mozdultak az emberek. Ezt időtlenséget rá lehetett hárítani a fülledt nyárra is, amit csak a meleg szél enyhített egyszer-egyszer, vagy egyáltalán nem.
Alig mozdult a levegő és alig mozdultak az emberek. Ezt időtlenséget rá lehetett hárítani a fülledt nyárra is, amit csak a meleg szél enyhített egyszer-egyszer, vagy egyáltalán nem.
